Tovább folytatjuk a Biblia időszemléletével való ismerkedést a próféciák és az emberkép felől közelítve.
Az előző részben tisztáztuk, hogy az ókori sémi – és ezzel együtt a bibliai – időkép jelentősen különbözik a mai felfogásunktól. A különbséget a legszemléletesebben úgy lehetne leírni, hogy míg mi az időt leginkább mozgásként, haladásként értelmezzük, addig a Biblia egyfajta térnek írja le. Hogy mit is jelent ez pontosabban, azt most a prófécia természetén és a Biblia emberképén keresztül vizsgáljuk meg.
Az időt a Biblia valamiféle térként, tartályként szemléli, amelybe az egyes történések, események gyűlnek. Ez a kép jelenik meg számos helyen a Szentírásban, amikor idők „beteléséről” beszél, pl.:
„Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15)
A betelés végpontot jelöl. Megtörtént minden, aminek meg kellett történnie; nem lehet semmit hozzátenni, nem fér bele több minden, de nem is hiányzik belőle semmi sem; az adott eseménynek, korszaknak kiszabott idő betelt. Új időnek, új korszaknak kell következnie. Az időnek a bibliai felfogásban megőrző, konzerváló funkciója van. Az idő haladása nem elmúlttá teszi, nem megsemmisíti a történteket, hanem éppen ellenkezőleg, megtartja azokat. Ami egyszer megtörtént, az már véglegesen megmarad, soha el nem múlik. Ezért is tud az idő „betelni”.
A próféciák tipikusan az ilyen „betelt időkhöz” kapcsolódnak. A prófécia tehát nem a történelem egy bizonyos időpontjához kötött eseményt jövendöl, hanem olyat, ami egy meghatározott eseménysorozat hatására következik be. Akkor történik meg, amikor ahhoz minden, aminek meg kellett lennie, megtörtént, tehát betelt az idő. Éppen ezért nincs értelme a jövőre vonatkozó próféciákkal kapcsolatban semmiféle számolgatásnak, spekulációnak, hiszen a próféciákat nem a puszta eltelt idő, hanem az odáig vezető események teljesítik be.
A Biblia az ember életét – idejét – sem elsősorban haladásként, hanem egyfajta bővülésként értelmezi. Az évek során mi sem magunk mögött hagyjuk életünk eseményeit, hanem összegyűjtjük őket. Az időkép ebben az esetben is leginkább valamiféle térre, tartályra hasonlít. Mint egy nagy hátizsák vagy bőrönd, amibe folyamatosan pakoljuk bele tetteinket, gondolatainkat, indulatainkat, életünk eseményeit, hogy végül ezzel a „csomaggal” álljunk Isten elé. Folyt.köv.