A samáriai asszony történetét rengeteg elhamarkodottan levont következtetés terheli, amelyektől megszabadulva sokkal gazdagabb értelemre találunk.
„Samárián kellett pedig átmennie, és így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákób forrása. Jézus akkor az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő dél felé járt. Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: Adj innom!” (Jn 4,4-7)
A sorozat előző részében megvizsgáltuk annak az általános magyarázatnak a jogosságát, miszerint a samáriai asszony öt válása az ő bűnének következménye lenne. A kortörténet és a korabeli zsidó jogrend mérlegén azonban ez a következtetés nem állt meg. Most a történetnek egy olyan részét nézzük, amit szintén az asszony bűnösségének alátámasztására szoktak használni. Ez az idézett igében is olvasható déli vízhordás.
A történettel kapcsolatos magyarázatokban szinte minden alkalommal olvashatjuk, hogy az asszony azért ment délben vízért, mert szégyenletes élete miatt vagy kiközösített volt, vagy annyira szégyellte magát, hogy nem akart mások szeme elé kerülni. Tény, hogy az ókori Közel-Keleten az emberek nem nagyon jártak délben vízért, hiszen a déli napsütés nagyon forró volt. Így délben a kútnál – vagy általában az utcákon – nem sűrűn lehetett bárkivel is találkozni, tehát, ha valaki el akarta kerülni az emberek társaságát, akkor ez volt a legalkalmasabb időpont a dolgai intézésére.
A probléma azonban az, hogy a déli vízhordás magyarázatánál a legtöbben már eleve abból a feltevésből indulnak ki, hogy az asszony rossz életű volt. Ezzel az előfeltételezéssel aztán nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a déli vízordás oka, hogy szégyenletes életmódja miatt kerülni akarta az emberekkel való találkozást. Persze ez is lehetséges, de a sokat emlegetett feslettség alátámasztásához igencsak kevés. Ugyanis mi van, ha otthon elfogyott vagy kiömlött a víz? Ne felejtsük, hogy a történet a déli vízhordás valódi okát nem említi! Tehát a fő probléma az asszony csapongó életmódját igazolni akaró magyarázatokkal, hogy egy már meglévő előfeltételezés alátámasztására szolgálnak valós alap nélkül, ezért általában hibásak.
Ne is fantáziáljunk tovább, lássuk a tényeket! A történetben egyvalami biztos: az asszonynak délben kellett a kúthoz érkeznie Jézussal együtt, hogy így egy más körülmények között lehetetlen találkozás jöhessen létre. Tegyük fel ugyanis a másik kézenfekvő kérdést: ki az, akinek szintén nem kellett volna délben a kútnál lennie? Jézus. Az emberek ugyanis nemcsak a vízhordást, hanem az utazást is szüneteltették délidőben, hacsak nem volt valakinek halaszthatatlanul sürgős dolga. Délben az utazók is igyekeztek árnyékba vonulni, hogy aztán a nagy meleg elmúltával folytassák útjukat, de Jézus nem így tett. Miért? Emlékezzünk a történet elején leírt mondatra:
„Samárián kellett pedig átmennie.” (Jn 4,4)
Jézus tetteit soha nem a véletlenek mozgatják, mindig tudja, hogy hol, mikor, kivel találkozhat (vö. Lk 22,10-13), és Ő találkozni akart ezzel az asszonnyal. Rendben, de nem lehetett volna ezt egyszerűbben megoldani? Nem. Hiszen milyen egyéb módokon beszélhetett volna vele? Bemegy a házába? Ha be is engedi az asszony élettársa, akkor sem beszélhettek volna, ez nem a XXI. század. Na jó, de megvárhatta volna, hogy az asszony egyedül legyen otthon, nem? Nem. Mi van, ha valaki meglátja, vagy az élettársa épp hazaér? Az lett volna ám az indok egy újabb elbocsátásra! Jézusnak fontos az asszony biztonsága és az is, hogy a kettejük beszélgetése zavartalan legyen.
A falu kútja délben elég elhagyatott hely volt ahhoz, hogy a beszélgetésüket ne zavarja meg senki, és egyben eléggé nyilvános is, hogy bárki láthassa, semmi illetlen vagy törvénytelen dolgot nem tesz az asszony. Erre a beszélgetésre tehát a tökéletes hely és időpont ez volt. Az utolsó kérdés már csak az, hogy miért éppen ezzel az asszonnyal akart Jézus találkozni? (Folyt. köv.)