Az utóbbi időben szomorúan tapasztalom, hogy egyes szavaink értelmüket vesztik. Használjuk őket, de a valódi értelmüket és a mögöttük álló értékeket már nem értjük és nem ismerjük. Az egyik ilyen az elköteleződés. Tudjuk, mit jelent, de azt már nem értjük, hogy miért fontos, és mi a célja.
„Örökké megtartom szeretetemet iránta, és szövetségem állandó lesz vele.” (Zsolt 89,29)
A fenti igeszakasz egy a Bibliában található sok rész közül, amely Isten szövetségkötéséről szól – ez esetben Dávid királlyal. A rutinos bibliaolvasó tudja, hogy az ilyen alkalmak után rendszerint az következik, hogy egy idő után az emberi fél hűtlenné válik, Isten ezért számon kéri, de Ő maga továbbra is megtartja ígéretét. Mert Isten ilyen. Amit ígér, megtartja, nem változtatja meg:
„Ő alkotta az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Hűségét megtartja örökre.” (Zsolt 146,6)
Nekünk, embereknek ez nem megy olyan könnyen. Ígérni, esküdözni, szövetséget kötni tudunk, de a megtartás már nem megy olyan jól. Olyannyira nem, hogy az ígéretek, szövetségek, sőt eskük megszegése már a hétköznapjainkban is természetes jelenségekké váltak. Nem rökönyödünk már meg templomi házasságok felbontásán, papok, lelkészek, szerzetesek kiugrásán – csak hogy olyan példákat említsek, amelyeknél életre szóló esküt tesznek az emberek. A hosszútávú elköteleződéseket ma már csak béklyóként fogjuk fel, amik korlátoznak minket a szabadságunk megélésében.
Napjainkra természetessé vált, hogy az ember ma ezt mondja, holnap meg amazt. Persze ezt rá lehet fogni arra, hogy „felgyorsult világunkban” nem tudhatjuk, mi lesz velünk tíz, húsz, harminc vagy akár több év múlva. Ez alapvetően igaz, de ebben az esetben az lenne a korrekt megoldás, ha az így gondolkodó nem esküdözne. Az ilyen komoly elköteleződések értéke ugyanis a változtathatatlanság. Nagy és maradandó dolgokat, értékeket nem lehet bizonytalan vagy mulandó alapokra építeni. Az elköteleződések hétköznapi jelentése az, hogy amit ígértem, az úgy lesz mindenkor. Azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom, hogy az ember életében ezek az ígéretek, elköteleződések miért annyira fontosak: biztonságot, kiszámíthatóságot, stabilitást adunk és kapunk általuk.
Van azonban egy fontos, spirituális értelme is az elköteleződésnek, ugyanis az arra való képességünk emberségünk és ezzel együtt istenképűségünk megvalósításának feltétele. Mit értek ez alatt?
A Teremtés könyvében olvashatjuk, hogy az ember Isten képmása. Ezt semmilyen más teremtményről nem írja a Biblia. Ezt a különleges tulajdonságunkat viszont a bűn csorbította és folyamatosan rombolja, pedig Isten mindannyiunkat saját képmására, ezzel együtt a Vele való közösségre teremtett. A keresztény élet harca nem más, mint ennek a romboló hatásnak való ellenállás. Emberségünk ebből a szemszögből nézve tehát nem csupán biológiai tény, hanem megvalósítandó feladat is: a bűn romboló hatásának ellenállva, igéjének cselekvésén keresztül közelebb kerülni Istenhez. Mindezek által egyre jobban megélni, vagyis megvalósítani istenképűségünket.
Mindeddig az elköteleződéssel kapcsolatban csak a nagy ígéretekről és eskükről beszéltünk, pedig ha ezt a kérdést az istenképűség felől közelítjük meg, akkor jóval többről szól. Érdemes a további gondolkodáshoz Isten oldaláról indítani a vizsgálódást, Ő ugyanis elköteleződő Isten. Nemcsak azáltal, hogy esküjét és szövetségét minden esetben megtartja, hanem azáltal is, hogy amit mond, az úgy lesz, úgy van. Ismert teológiai alapvetés, hogy Isten szava teremtő szó. Ezen általában valami nagy és csodás dolgot szoktunk érteni, pedig ennek van egy nagyon egyszerű értelme: amit mond, és amit tesz, az soha nem kerül ellentétbe egymással. Ezért Isten minden szava, minden megnyilvánulása egy elköteleződés. Amikor Jézus a szavaink egyenességét, egyértelműségét parancsolja, akkor valójában erre az isteni tulajdonságra utal:
” …ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem, minden további szó a gonosztól van.” (Mt 5,37)
Isten ilyen egyértelmű, és az istenképű ember is.