Vannak a Bibliában olyan különösen súlyos részek, amelyeket minden hívőnek érteni kell. Ilyen a botránkozás, botránkoztatás is. Egyszerűen élet-halál kérdés.
„Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik.” (Mt 18,6-7)
Jézus tanításainak túlnyomó része Isten kegyelméről és bűnbocsánatáról szól. Vannak azonban olyan jézusi kijelentések is, amelyekben az ítélet jelenik meg nagyon keményen. Jézus beszél olyan tettről, viselkedésről, életvitelről, amelynek egyenes következménye Isten ítélete. Az egyik ilyen a botránkoztatás.
Egy igencsak félreértett és sokszor félremagyarázott fogalommal van dolgunk. A botránkozást a köznyelvben általában a felháborodással azonosítjuk, a Bibliában azonban ahhoz semmi köze. Ha ezt jelentené, az gyakorlatilag megtiltaná a sokakat felháborító evangélium hirdetését. A botránkozás, botránkoztatás egy nagyon következetesen használt fogalom a Bibliában, amit sajnos nem minden fordítás ad vissza megfelelően. Az eredeti görög szó (szkandalidzó) jelentése: csapdába ejteni, akadályozni valakit. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt maga Jézus magyarázza el:
„Jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” (6. vers)
Nagyon is tudatos ez a hasonlat. A vízbe fúlás nem csak a fulladásos halál szörnyűsége miatt volt félelmetes az ókori ember számára, hanem azért is, mert az így meghalt embert a szó minden értelmében elveszettnek tekintették. A tenger lecsendesítésének történetében sem véletlenül aggódnak a tanítványok a halálukon felül az elveszés miatt is:
„Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették, és ezt mondták: Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8,25)
A vízbe fulladt embernél mindig kétséges volt, hogy megtalálják-e a testet; ez megakadályozta a végtisztesség megadását, ami pedig különösen fontosnak számított. Az Ószövetségben a temetetlen halottak minden esetben valamilyen nagy büntetés miatt jutottak erre a sorsra.
„Megharagudott az Úr minden népre, haragra gerjedt egész seregükre, kiirtja, vágóhídra viszi őket. Az elesettek szétszórva hevernek, bűzt árasztanak a hullák…” (Ézs 34,1)
A másik ok, hogy még ha meg is találták a vízbe fulladt ember testét, többnyire akkor sem volt már egész
. A holttestek állatok általi kikezdése a Bibliában szintén ítéletet fejez ki:
„Aki Jeroboám hozzátartozói közül a városban hal meg, azt a kutyák eszik meg; aki pedig a mezőn hal meg, azt az égi madarak eszik meg, mert így mondta meg az Úr!” (1Kir 14,11)
A vízbe fulladás tehát kétszeresen is szörnyű halálnak számított, amit csak a Biblia legendásan gonosz szereplői érdemeltek ki:
„Az Úr vitéz harcos, az Úr: ez a neve. A fáraó szekereit és hadát tengerbe vetette, válogatott harcosai a Vörös-tengerbe fúltak. Mélység borította be őket, kőként merültek az örvénybe.” (2Móz 15,3-5)
Az Újszövetségben az elveszettek büntetéseként szerepel:
„Kijöttek hát az ördögök az emberből, és belementek a disznókba. Ekkor a nyáj a meredekről a tóba rohant, és belefulladt.” (Lk 8,33)
Mi köze a botránkoztatásnak a fulladáshoz? Jézus tanításai – a rabbinikus gondolkodáshoz híven – mindig a törvény szellemében szólnak. Ennek megfelelően szavaiban bűn és ítélet egyensúlyban van. A szemet szemért, fogat fogért elvhez hasonlóan ugyanaz történik a botránkoztatóval, ami az általa megbotránkoztatottal. Csapdába esik és elveszik, akár a malomkővel vízbe dobott ember. (Folyt. köv.)