Hogyan segít a Biblia megismerni és megérteni önmagunkat és kapcsolatainkat? Első rész.
„Azután megformálta az ÚRisten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé. Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált.” (1Móz 2,7-8)
A Biblia nem bizonygatja Isten létezését. Nem sorol fel érveket, magyarázatokat, egyszerűen tényként kezeli Isten valóságát. A Teremtés könyvének első mondata erre is utal:
„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” (1Móz 1,1)
Isten van, Ő teremtette a világot. A Biblia ennyivel elintézettnek tekinti az Isten létezésével kapcsolatos összes kérdést, és nem véletlenül. Azért tehet így ilyen egyszerűen, mert Isten teremtői mivoltában kitörölhetetlen nyomot hagy teremtményeiben. Úgy kell ezt elképzelnünk, mint amikor egy műalkotás a szakértő szem számára egyértelmű, az alkotóra utaló jeleket hordoz. Az emberben az egyik ilyen alkotóra utaló jel a vallásosság. Az ember kultúrától, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül vallásos. Nem kell bizonygatni számára Isten létezését, tudja, hogy létezik. Nem biztos, hogy megtalálja a helyes módját hite megélésének, de tudja, hogy van valami vagy valaki, aki nála sokkal nagyobb, és ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. A vallás lényege, hogy kapcsolatot akarunk teremteni Istennel, mert nélküle nem teljes az életünk. Az ember eredendően tehát vallásos.
A Biblia, amikor Istenről beszél, az ember lelkében lévő tapasztalatra épít. Honnan származik ez a tapasztalat? Magából Istenből. Az ember teremtésének történetében azt olvassuk, hogy az ember két fő alkotórésze a föld pora és az isteni lehelet (lélek). E kettő egysége az ember. Értelmezhetjük nyugodtan úgy is, hogy Isten az emberben két világot kapcsolt össze. Ez teszi különlegessé a többi élőlény között.
Ennek a kettősségnek a következménye, hogy az ember nem csak az anyagi világot, hanem a lelki valóságokat is érzékeli és kötődik is hozzájuk. Az embernek hinnie kell valamiben. Nemcsak azért, mert ha nem hisz, akkor racionálisan végiggondolva az élete értelmetlen, hanem azért is, mert lelki valójának ez egy szükséglete.
A kielégítetlen lelki szükségletek ugyanúgy szenvedést és előbb vagy utóbb – ez esetben lelki – betegséget vagy halált okoznak, mint a testiek. Az első, lelki hiányra utaló jel az emberben a személyiség egyensúlyvesztése, egy állandó hiányérzet. Nem tudja, hogy mi, de valami mindig hiányzik neki. Sokan próbálják anyagi természetű dolgokkal betölteni ezt a hiányt, ám az mindig visszatér. Hiába van meg minden a testi oldalon, ha a lélek szenved. Egyensúlyt kell teremteni, anélkül nincsen harmónia.
„A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (Szt Ágoston: Vallomások, 1. könyv 1/1)
Elfogadni Isten létezését – ez minden egyensúly, önismeret és istenismeret alapja. (Folyt. köv.)