Megbocsátás: egy újabb bibliai alaptéma, amelynek érdemes a mélyére nézni. Mit jelent és mit nem?
„Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” (Ef 4,32)
A böjti időszak központi kérdése a bűnbánat és a megbocsátás, hiszen megváltásunk ünnepére készülünk, amelynek lényege az Istennel való kiengesztelődés. Pál apostol a fenti idézetben azt írja, hogy nekünk is úgy kell egymásnak megbocsátanunk, ahogyan Isten megbocsátott nekünk. Adott tehát a kérdés: hogyan bocsátott meg nekünk Isten, és mi történik a megbocsátásban?
A teremtéstörténet során elhangzik egy mondat, ami a bűn kegyetlen természetére mutat rá:
„A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” (1Móz 2,16b-17)
A bűn törvényszerűsége, hogy a bűnösnek meg kell halnia. A bűn visszafordíthatatlanul megrontotta a teljes embert, így az a szent Istentől – aki életének forrása – eltávolodott, és ezzel örök életét is elveszítette. Isten és ember természete összeférhetetlenné vált. A megbocsátást emiatt nem lehetne elintézni a felejtéssel, mert attól még az Istentől való elszakítottság állapota nem szűnne meg. A bűneset megtörtént. A történteket nem teszi semmissé a felejtés.
Kérdezheted, hogy ha a bűn ilyen visszafordíthatatlan és elfelejthetetlen, akkor Isten miért nem fogadja el egyszerűen az embert így, bűnösnek? Azért, mert szereti. Ha elfogadná és beletörődne abba, hogy távol kerültünk és távol is maradunk Tőle, akkor ezzel az ember örök elszakítottságába, kárhozatába egyezne bele.
Isten természete szerint szent és igazságos, ami maga után vonja, hogy gyűlöli és megbünteti a bűnt – de gyermekeként szereti a bűnöst. Isten szeretete így egy furcsa helyzetet teremtett: az embernek meg kell halnia a bűne miatt, amit nem lehet csak úgy elfelejteni, de elfogadni sem akarja Isten:
„Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr – hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.” (Ez 18,23)
Az egyetlen megoldás a megbocsátás, ami különbözik a fentiektől. A 32. zsoltár második verse tökéletes definíciót ad a megbocsátásra:
„Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság.”
Felrója, vagyis feljegyzi – a héber szó (hsv) pontos jelentése: beszámít, figyelembe vesz. Nincs szó tehát felejtésről, mert tényként kezeli, hogy az embernek van bűne, de ezt a bűnt mégsem számítja be Isten. Mi történt itt? Talán Isten sutba dobta igazságosságát és mégis inkább elnézi a bűnt? Nem, ennél komolyabb dolog történt. Isten a bűneinket nem elnézte, nem elfelejtette, nem is elfogadta, hanem mindet magára vette és következményüket elszenvedte a kereszten. Továbbra is követünk el bűnöket, de Krisztus kereszthalálával hatástalanította a bűnt. Az embernek így már nem kell a bűne következményeként örökre meghalnia.
A bűnöket ezért nekünk sem elfelejteni, elnézni, elfogadni kell, hanem megbocsátani. Bármit is követnek el ellened, ne engedd hatni, ne engedd pusztítani benned. Bocsásd meg úgy, ahogyan Isten is megbocsátott neked Krisztusban. Minden általad és ellened elkövetett bűn is ott van a kereszten. Megbocsátani annyit tesz, hogy ott is hagyod.