Az Ószövetség válásról szóló részeinek áttekintése után most következzenek az Újszövetség tanításai. Válás és újraházasodás megkülönböztetése.
„Farizeusok mentek oda hozzá, hogy kísértsék, és megkérdezték tőle: Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét? Ő így válaszolt: Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? Majd így folytatta: Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza. Erre azt mondták neki: Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon válólevelet neki? Jézus így válaszolt nekik: Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve -, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” (Mt 19,3-9)
A téma vizsgálata szempontjából lényeges, hogy az Újszövetség válásról szóló részei között jelentős különbségeket figyelhetünk meg attól függően, kiknek szólnak és milyen élethelyzetekre vonatkoznak. A szövegek különbséget tesznek válás és újraházasodás, férfiak és nők, pogányok és keresztények között. Ha ezekre nem figyelünk oda, könnyen félrecsúszhat az értelmezésünk.
Arról már részben volt szó, hogy Jézus miképp vélekedik a válásról. Érdekes módon Máté evangéliuma szerint a paráznaságot elbocsátási oknak jelöli meg, de ez a rész Márk és Lukács evangélistánál (Mk 10,1-12; Lk 16-18) már nem szerepel. Bizonyos értelmezők szerint ez a kitétel a mátéi közösség sajátja volt, mivel a zsidók elképzelhetetlennek tartották, hogy a parázna nőt ne bocsássák el, hiszen a házasságtörés Mózes törvénye szerint halálos bűnnek számított. A paráznaságot azonban – bármelyik szövegvariánst fogadjuk is el – mégsem tekinthetjük egyértelmű válóoknak. A házasságtörő asszony történetében például (Jn 8) Jézus az asszonynak megbocsát – tehát visszaküldi a férjéhez –, amit nem tenne, ha paráznasága automatikusan felbontotta volna a házasságát.
A fenti igében még egy fontos részletre érdemes odafigyelnünk: az elbocsátás (válás) és az újraházasodás közti különbségtételre. E kettőt a Biblia világosan elkülöníti. A megkülönböztetés lényege, hogy a válás önmagában még nem számít házasságtörésnek, hiszen a felek Isten előtt továbbra is egyek. A házasságot ugyanis az újraházasodás töri meg, nem a válás. Akkor tehát az Újszövetség szerint önmagában a válás lehetséges? A kérdésre Pál apostol adja meg a választ:
„Azoknak pedig, akik házasságban vannak, hagyom nem én, hanem az Úr, hogy az asszony férjétől el ne váljék. Hogyha pedig elválik is, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével; és a férj se bocsássa el a feleségét.” (1Kor 7,10-11)
A Bibliának nem célja a működésképtelen, erőszakos, szenvedéssel teli kapcsolatok minden áron való összetartása. A Szentírás számol azzal, hogy létezik összeférhetetlenség. A válás megengedése azonban nem automatikus engedély az újraházasodásra, hiszen az – a válással ellentétben – már tényleg házasságtörésnek számít. (A kivételekről a következő részben lesz szó.)
Akkor mit kezdjünk az előző részben elhangzott válási tilalmakkal? Az Ószövetségben jelentősen más élethelyzetekkel találkozunk. Ezt azért fontos figyelembe vennünk, mert az Ószövetség az újraházasodás nélküli válás lehetőségével – női oldalról biztosan – nem számol (lásd a második és nyolcadik részeket). A válást tehát egyértelműen újraházasodás követte; abban a társadalomban nem létezett a Pál apostol által említett – mai kifejezéssel élve – különélés.
Korintusban a helyzet teljesen más volt. A fenti igében erre a társadalmi szituációra alkalmazza Pál apostol Jézusnak a házasságról szóló tanítását. Fontos, hogy a válás ebben a szemléletben nem jelenti a házasság felbomlását, hanem csupán megengedi az összeférhetetlen házastársaknak, hogy a nagyobb rossz elkerülése érdekében külön éljenek. (Folyt. köv.)