A hithez automatikusan jár a megelégedés, vagy küzdeni kell érte? A megelégedettség mint erény.
Mindannyian boldogok akarunk lenni. A boldogság kulcsa pedig a teljesség, a kiteljesedés – amikor az ember élete minden területén a helyére kerül, ezzel betöltve hivatását. Mivel a hivatás betöltése, a kiteljesedés olyan fogalmak, amelyek – érthető módon – mindenki számára mást jelentenek, nehéz erről a témáról konkrétumokban beszélni. Azt azonban általánosságként nyugodtan megfogalmazhatjuk, hogy amíg ez a kiteljesedés nem történik meg, addig az ember nem tud békére lelni, valamit mindig hiányolni fog. A hiány érzetét persze a lehető legváltozatosabb módokon próbáljuk meg enyhíteni vagy épp elnyomni.
Vannak, akik különböző élvezetek, élmények halmozásával próbálják meg újra és újra átélni a boldogság és teljesség örömét. Pál apostol példáinál (ld. előző rész) maradva az evés, ivás, öltözködés értelmes határokon jóval túlmutató kényszerének hátterében gyakran csak a megevett, megivott, megvásárolt pillanatnyi boldogság húzódik. Mások mindent megtesznek a környezetük pozitív visszajelzéseiért. A sokakat érintő teljesítménykényszer és munkamánia mögött is sokszor csak a pozitív visszajelzések, a hasznosság, fontosság gyorsan elillanó érzésére való vágyakozást találjuk. Sokáig folytathatnám még a példák sorát, de azt hiszem, ennyiből is látható, mekkora problémát okoz az elégedetlenség. A dolog érdekessége, hogy a fenti tevékenységekkel alapvetően nincs semmi baj; akkor kezdenek problémássá válni, amikor nem tapasztaljuk a Pál apostol által említett megelégedést. Az elégedetlenség ugyanis mindent tönkretesz. Van megoldás?
„Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel.” (1Tim 6,6)
Istenfélelem és megelégedés. Régi igazság, hogy aki a lelkében békét talál, az hirtelen a környezetére, az életkörülményeire is másképp tekint. Ezek szerint csak hinni kell, és nem lesz semmi gond? Ez egy igencsak szép, kegyes megközelítés, és mint olyan, persze nem is működik. Ha ennyivel elintézhetnénk a dolgot, nem lennének elégedetlen keresztények. De vannak, nem is kevesen. Mi a probléma?
A kereszténység története során időről időre előtérbe kerülnek olyan tanítások, melyek szerint a keresztény ember számára a hit az egyetlen felelősség. Ezen elképzelések szerint a keresztény embernek a hitén kívül nincsen semmi más kötelezettsége, hiszen minden egyebet Istenre kell bíznia, várva a Mennyei Atya segítségét, szabadítását.
Ez az elmélet a reformátori kegyelemtan rafinált torzításából született, és minden ízében hibás. Mivel nem szeretnék elveszni a részletekben, csak annyit írnék, hogy az „egyedül hit által” elv az üdvösségünkről szól és nem arról, hogy a keresztény ember minden problémáját, esetleges megkötözöttségeit, személyi és társadalmi felelősségét csupán a hittel ki lehetne pipálni. Ha megfigyeljük a Biblia idevágó tanításait, akkor is láthatjuk, hogy sehol sincsen szó arról, hogy a hittel – az üdvösségen kívül – az ember életének összes egyéb gondja és felelőssége el lenne intézve. Ehelyett számtalan helyen buzdít az ige küzdelemre, sőt a hívő ember egész életét egyfajta harcként írja le. Nem véletlen, hogy Pál apostol is a fenti, megelégedésről szóló szavai után már harcra buzdít:
„Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt.” (1Tim 6,12)
A megelégedettséget vagy mértékletességet nem véletlenül sorolják az ún. erények közé. Az erényekről már jóval a kereszténység előtt úgy nyilatkozott az ókori bölcselet, hogy gyakorlásukhoz az embernek uralkodnia kell a szenvedélyein és ösztönein, tehát küzdelem nélkül nem birtokolhatók. A megelégedés sem jár automatikusan a hithez, oly sok hitből fakadó erényhez hasonlóan keményen meg kell küzdeni érte.
Nem lehet, hogy a keresztény emberek elégedetlenségének gyökerét ott kell keresni, hogy elhittük, már nem kell harcolnunk semmiért? Harc nélkül a hitből fakadó erények sem birtokolhatók. Ezért aki figyelmen kívül hagyja Pál apostolnak a hit harcára való felhívását, az ne csodálkozzon, ha a hitből fakadó erényeket – köztük a megelégedést is – képtelen lesz megélni a hétköznapokban. A küzdeni akarás és az erények ugyanis mindig együtt kopnak ki az életünkből. (Folyt. köv.)