Történeti áttekintésünkben elérkeztünk Jézus korához. Milyen körülmények uralkodtak Jézus perének idején Izraelben?
Jézus perének idején Júdea már évtizedek óta a Római Birodalom egyik provinciája volt. Az evangéliumok szövegéből érezhető, hogy mekkora volt a feszültség a zsidóság és a római hatóságok között. Ennek nem csak az volt az oka, hogy Róma megszálló hatalomként volt jelen az országban. A legnagyobb ellentét a tökéletesen ellentétes és mindvégig kibékíthetetlen vallási gondolkodásból fakadt.
A Makkabeusok által kivívott függetlenség Kr. e. 63-ig tartott, amikor az egyre terjeszkedő Római Birodalom képviseletében Pompeius serege megérkezett Jeruzsálemhez és ostrom alá vette a várost. A hadvezérnek tudomására jutott, hogy szombaton a zsidók számára csak a védekező hadakozás megengedett, tehát támadni nem fognak. Ezért szombatonként a rómaiak sem támadtak, hanem a nyugalmat kihasználva egyre közelebb és közelebb telepítették erőiket a városhoz. A betörést is szombatra időzítették, a véres győzelem lezárásaként pedig Pompeius, a legnagyobb gyalázást elkövetve, bement a Templom szentélyébe, a Szentek Szentjébe.
Forrás megjelenítése/elrejtése
Pompeius elhozatta Tyrusból az ostromgépeket és a lövőgépeket, és a templomot valósággal elárasztotta kőlövedékekkel. Ha nem volna ősi szokásunk a hetedik napot megünnepelni, akkor az ostromlottak bizonyára megakadályozták volna a sánc befejezését; tudniillik a törvény megengedi ugyan, hogy csatában védekezzünk az ellenség támadása ellen Sabbat-napon, de nem engedi meg, hogy más ellenséges vállalkozásban részt vegyünk. Amint a rómaiak erre rájöttek, Sabbat-napokon nem lövöldöztek köveket a zsidókra s egyáltalán semmiféle csatározásba nem kezdtek velük, hanem sáncokat és ostromtornyokat építettek és közelebb hozták az ostromgépeket, hogy másnap azután felhasználhassák őket. Hogy pedig mennyire szívünkön viseljük Isten tiszteletét és a törvények megtartását, az már abból is kiderül, hogy a papokat még az ostrom alatt sem tartotta vissza a félelem az áldozatok bemutatásától, hanem naponta kétszer, reggel is és a kilencedik órában is elvégezték az oltári szolgálatot, és egyetlenegyszer sem mulasztották el, akkor sem, ha az ostrom közben akármilyen súlyos esemény történt. Például mikor a várost a harmadik hónap böjtnapján, a. Olympias idején, Gaius Antonius és Marcus Tullius Cicero konzulsága alatt bevették és a benyomuló ellenség mindenkit lekaszabolt, aki a templomban volt, a papok akkor sem zavartatták magukat az áldozatok bemutatásában, nem reszkettek az életükért, nem riasztotta vissza őket a rengeteg hulla, tehát nem menekültek, hanem inkább ott az oltárnál akarták elszenvedni az elkerülhetetlen halált, mintsem hogy a törvény bármelyik rendelkezését megszegjék. (…) A templom, amelynek belseje mind ez ideig hozzáférhetetlen volt és oda senkinek sem volt szabad bepillantania, súlyos meggyaláztatást szenvedett: mert Pompeius néhány kísérőjével bement a szentek szentélybe, és meglátta azt, amit a főpapokon kívül egyetlen embernek sem volt szabad meglátnia.
(Josephus Flavius: A zsidók története)
Ettől kezdve a zsidók országa hivatalosan is a Római Birodalomhoz tartozott, ami többek között azt is jelentette, hogy bármilyen tisztséget csak jóváhagyott személy tölthetett be, ideértve a főpapi tisztséget is. A jóváhagyás legfőbb feltétele a Birodalommal való együttműködés volt. Azt, hogy ebben a helyzetben mennyire nem volt problémamentes bármilyen vezető tisztséget betölteni, jól példázza Nagy Heródes uralkodása.
Heródes meg volt győződve róla, hogy országának békéjét és jólétét egyedül a Római Birodalommal való együttműködés biztosíthatja, és azon igyekezett, hogy erről népét is meggyőzze. Első intézkedései között tartják számon, hogy felújíttatta és megnagyobbíttatta a Templomot úgy, hogy közben a kultusznak egyetlen percig sem kellett szünetelnie. Heródes nagy uralkodó volt, építkezéseit Salamonéhoz hasonlították, ám népe tiszteletét haláláig sem sikerült kivívnia. Állandó lázadások, békétlenség között uralkodott, s ennek egyik oka a Rómával való jó kapcsolata volt.
Forrás megjelenítése/elrejtése
A városban erődítmény volt a palota is, amelyben lakott és a templomerőd, amelynek Antonius-vár volt a neve; jónak látta ehhez még egy harmadik erődöt is emelni a nép ellen, Samariában, amelyet Sebasténak nevezett, és alkalmasnak tartott arra, hogy az egész környéket féken tartsa, mivel csak egynapi járóföldre volt Jeruzsálemtől; tehát rendkívüli módon megerősítette. A nép féken tartására még egy erődöt építtetett azon a helyen, amelynek régebben Straton-tornya volt a neve, ő azonban a Kaisarea nevet adta neki. Ugyancsak erődítményt építtetett a nagy síkságon, és ebben válogatott lovas helyőrséget helyezett el, és megerősíttette a galileai Gábaát és a pereai Hesbont is. Így lassanként az egész népet erődítményekkel vette körül, hogy ne lázadozhasson kénye kedve szerint – mert akkoriban jelentéktelen okokból is gyakran lázadás robbant ki –, és ha netalán mégis kitörne valami lázadás, azt ne lehessen titokban tartani, hanem azonnal észrevegye és csírájában elfojthassa.
(Josephus Flavius: A zsidók története)
Jézus perének idején Rómában Tiberius császár uralkodott, Júdea helytartója pedig Poncius Pilátus volt. Pilátus híres volt zsidóellenességéről, amit első jeruzsálemi megjelenésekor tudomására is hozott a népnek azzal, hogy bevitette a városba a császár képmásával díszített hadi jelvényeket, nem törődve az ezt tiltó zsidó vallási törvényekkel.
Forrás megjelenítése/elrejtése
Pilatus júdeai helytartó hadseregét Kaisareából téli szállásra Jeruzsálembe vezette. Hogy megmutassa, mennyire megveti a zsidó törvényeket, a hadi jelvényeket, amelyeket a császár képmásai díszítettek, bevitette a városba, ámbár törvényünk mindennemű képmás készítését tiltja. Ebből az okból a régebbi kormányzók a hadi jelvényeket mindig efféle díszek nélkül vitették, mikor a csapatok bevonultak a városba. Pilatus volt az első, aki a nép tudta nélkül, éjnek idején ezeket a képmásokat Jeruzsálembe behozatta és felállíttatta. Mikor a nép a dologról tudomást szerzett, seregestül Kaisareába tódult, és napokig ostromolta Pilátust kéréseivel, hogy vitesse el a képmásokat. Pilatus azonban erre nem volt hajlandó, mert ezt a császár megsértésének tekintette. Mikor azonban a nép szüntelenül tovább zaklatta, a hetedik napon titokban felfegyverezte katonáit, és felment a stadionban felállított szónoki emelvényre, amely mögött elrejtette fegyvereseit. Mivel a zsidók megint tovább ostromolták, jelt adott a katonáknak, hogy kerítsék be őket, s azzal fenyegetődzött, hogy valamennyiüket lemészároltatja, ha nem hagyják abba a zajongást és nem mennek haza. De a zsidók földre vetették magukat, lemeztelenítették nyakukat, és kijelentették, hogy inkább meghalnak, mintsem hogy eltűrjenek olyasmit, ami ellenkezik törvényeik bölcs parancsaival. Pilatus megcsodálta szívós ragaszkodásukat törvényeikhez, és a képmásokat Jeruzsálemből azonnal visszavitette Kaisareába.
(Josephus Flavius: A zsidók története)
Láthatjuk, hogy a zsidóság és Róma kapcsolata az első pillanattól kezdve feszültségekkel teli volt. A rómaiak ezt nem értették, mert Róma megjelenése valójában fellendülést hozott. Utakat, vízvezetékeket, kulturális és középületeket építettek, katonai védelmet biztosítottak, magukkal hozták „Róma békéjét”. Sok provinciában ezért nagyon szerették őket, de Izraelben nem sikerült elfogadtatni magukat. Az ok vallási volt. Izrael egy Istent tisztelt, Róma többet. Izrael Istene kizárólagosságot követelt, Róma istenei közé Jahve is befért. Izrael számára a pogányság tisztátalannak számított, Róma számára nem létezett olyan vallás, amit ne tudott volna integrálni. Az ellentétekből származó sorozatos konfliktusok miatt a római tisztségviselőknek gyorsan meg kellett tanulniuk távol tartani magukat a zsidók vallási vitáitól. (Folyt. köv.)