Poncius Pilátusnak muszáj lefolytatnia Jézus tárgyalását, pedig mindent megtesz, hogy ezzel az üggyel ne kelljen foglalkoznia.
Poncius Pilátusnak nem volt választása, el kellett indítania a „felségsértő” elleni eljárást. A vád súlya miatt mindent szigorúan törvényesen kellett lefolytatnia. Afelől, hogy ténylegesen így járt el, egyrészt a vád kényes természete miatt, másrészt korai apologéták feljegyzései alapján sem lehet kétségünk:
„A Poncius Pilátus alatt készült aktákból magad is meggyőződhetsz róla, hogy ez mind így történt” (Jusztinosz: I. Apológia)
„Erről a világmindenséget érintő eseményről titkos levéltáratokban is van feljegyzés.” (Tertullianus: Apologeticum)
A Jusztinosz és Tertullianus által említett jegyzőkönyvek sajnos elvesztek, de János evangélista is szinte olyan pontosan írja le a római cognitio eljárás menetét, mintha jegyzőkönyvet vezetne.
Az első lépés a vádlott nyilvános kihallgatása volt, amit – talán a vád természete vagy a dühös vádlók okozta hangzavar miatt – Pilátus mégis négyszemközt tett meg. Az első kérdés, hogy Jézus egyetért-e az ellene felhozott váddal:
„Te vagy a zsidók királya?” (Jn 18,33b)
A helytartó kérdése nem volt egyértelmű. Ő politikai értelemben vett királyra gondolt, és ez esetben Jézus válasza határozott „nem” lehetett volna, ám lelki, spirituális értelemben, Messiás-királyként a cím helyénvaló lett volna. Jézus ezért tisztázta a fogalmat:
„Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” (Jn 18,36)
Pilátus biztos akart lenni a dolgában, ezért még egyszer rákérdezett:
„Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37)
Pilátus kissé cinikus kérdése, melyre nem vár választ, szinte láttatja a helyzet abszurditását:
„Mi az igazság?” (Jn 18,38a)
A tárgyalás Pilátus részéről véget ért:
„Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: Én nem találok benne semmiféle bűnt.” (Jn 18,38b)
A vádlók azonban nem hagyták annyiban a döntést:
„De azok erősen állították: Fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig.” (Lk 23,5)
A helytartónak a „Galilea” szó hallatán remek ötlete támadt. Jézust elküldte Heródes Antipaszhoz, aki ekkoriban Galilea tetrarchája volt, tehát volt joga ítélkezni Jézus felett:
„Amikor pedig megtudta, hogy Heródes hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban.” (Lk 23,7)
Ezzel a döntéssel Pilátus két legyet ütött egy csapásra. Először is megszabadult a kényes ügytől, ráadásul Heródes örült is a dolognak, hiszen régóta szerette volna látni Jézust:
„Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára.” (Lk 23,8)
Másodszor, Pilátus egy régebbi súlyos politikai melléfogást is jóvá tett:
„Voltak ott abban az időben néhányan, akik hírt adtak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval elegyítette. Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Nem! Sőt – mondom nektek -: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” (Lk 13,1-3)
Ennek lényege, politikai értelemben, hogy Pilátus megsértette Heródes fennhatóságát, amikor galileai emberek fölött ítélkezett. A Jézus ügyében való ítélkezés átengedése egyfajta jóvátételi ajándék volt Pilátus részéről, amit Heródes el is fogadott:
„Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással. Előtte ugyanis haragban voltak.” (Lk 23,12)
A helyzet feszültsége miatt azonban Heródes mégsem ítélkezett, hanem a gesztust megköszönve visszaküldte Jézust Pilátushoz. (Folyt. köv.)