Az egész gondolkodásunk alapstruktúráját megváltoztatni nagyon nehéz. Miért teszi ezt mégis Jézus? (A „Miért értjük félre Jézust?” című bejegyzés továbbgondolása.)
Jézus azzal, hogy az elvont és konkrét fogalmak átértelmezésére kényszeríti hallgatóságát, nemcsak gondolkodásukat, hanem annak nyomán egész életvitelüket is meg akarja változtatni. Ennek a folyamatnak talán a legnagyobb és legnehezebb része a világról alkotott fogalmaink újraértelmezése. Az, hogy ebben a világban a szemünkkel nem látható Isten jelenlétét és cselekvését ugyanolyan realitásként kezeljük, mint bármi mást. Mondhatjuk, hogy a hívő embernek ez alap, de Jézus sokkal mélyebben akarja ezt megtapasztaltatni. Irreális és érthetetlen dolgokat kér, hogy ezáltal naponta tapasztaljuk meg Isten jelenvalóságát és munkálkodását. Erre talán a legjobb példát Jézusnak az anyagiakról szóló tanításai adják.
Amikor Jézus végletekig tisztességes és semmilyen bűnös kompromisszumot nem tűrő életvitelre szólítja fel követőt, azzal gyakorlatilag a legtöbbjüket anyagilag szegényebbé teszi.
„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” (Lk 20,25)
Nincs az a hely vagy történelmi korszak, amelyben a tisztességes életmód kifizetődőbb lett volna az apróbb csúsztatásokat és ügyeskedéseket megengedőnél. Persze ez nem azt jelenti, hogy Istennek alapvetően a pénzzel lenne baja, hiszen az Ószövetségben a gazdagság sok esetben az Ő áldásának következménye. A probléma tehát nem magával a pénzzel, hanem a pénz szeretetével van:
„Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.” (1Tim 6,10)
A pénz egyfajta biztonságérzetet ad. A biztonságos, kényelmes életért próbál az ember minél többet gyűjteni belőle, és Jézus valójában ezt az igényt akarja más megvilágításba helyezni. Azok a dolgok ugyanis, amiket a pénz segítségével az ember próbál bebiztosítani magának (gondtalan élet, jólét, biztonság, nyugalom stb.), a Bibliában eredetileg isteni adományokként szerepelnek.
Érdemes megfigyelni az Ószövetség istenképét. Isten mindig cselekedetekben nyilatkozik meg az embernek. Ő úgy Szabadító, hogy kihozza övéit Egyiptomból, úgy a Seregek Ura, hogy győzelemre viszi a népet stb. Az Ószövetség embere tehát mindig cselekedetek megtapasztalása által ismer meg valamit Istenből, ami aztán mélyíti a hitét és erősíti a Hozzá való ragaszkodását. Nos, mivel Isten nem változik – és ilyen szempontból az ember sem –, ez az egész ma sincs másképp.
A materiálisan gondolkodó ember azonban igyekszik átvenni az irányítást az élet minden területén, és ezzel tulajdonképpen szűkíti a terét az Úr gondviselő cselekvésének. A minden szempontból bebiztosított embernek ezért valójában kevesebb istenélményben van része, mint annak, aki bizonytalanabb körülmények között él. Ha pedig valaki egy önmaga által bebiztosított életet él – ami által kevesebbet tapasztal Isten tetteiből –, sokkal könnyebben alakít ki egy elméleti istenképet, ami nehezíti a valódi megismerést, a személyes kapcsolatot és emiatt a hitben való megmaradást is. Ezért beszél Jézus a földi és a mennyei kincsek ellentétéről.
A Jézust követni akaró ember világképe átértelmezésre szorul. Isten gondviselése alá kell helyeznie azokat a területeket az életében, amiket addig önmaga akart irányítani. Jézus ezért akarja, hogy a világi biztosítékainkat ne tartsuk olyan fontosnak és értékesnek.
Azt akarja, hogy Istenre olyan gondviselő Atyaként tudjunk tekinteni, aki nem hagyja, hogy övéi bármiben hiányt szenvedjenek. Ezért kellenek olyan területek az életünkben, ahol rendszeresen megtapasztaljuk, hogy Isten a tenyerén hordoz bennünket. Így tudjuk időről időre megtapasztalni az Ő atyai gondviselését, ami aztán valóban átformálja az egész világról való gondolkodásunkat. Az ilyen megtapasztalások olyan erőt és kitartást adnak a hitnek, amit máshogyan nem lehet elérni.
A bevezetőben említett bejegyzés: Miért értjük félre Jézust?