Hogyan ízesíthetik a keresztények a világot? És legfőképpen: mi a tragédiája annak, ha nem teszik?
„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,13-16)
A sorozat előző részében megnéztük, mit is jelent az, amikor a só ízét veszti. Ez egy nagyon gazdag kép, amivel jól lehet szemléltetni például az ember hitének természetét. Folyamatosan oldódik, fogy, és utánpótlás nélkül akár végleg ki is merülhet. Biztos vagyok benne, hogy minden keresztény embernek van tapasztalata ezen a téren. Talán éppen ezért megy ebbe az irányba ennek a példázatnak majdnem minden magyarázata, ám ha figyelmesen olvassuk, rá kell döbbennünk, hogy nem ez az elsődleges értelme Jézus szavainak. Bár a só és a lámpás hithez való hasonlítása nem helytelen, a példázat valójában nem az egyén hitéről, hanem a tanítványok sokaságának, a kereszténységnek a hitéről és Istenhez való hűségéről szól.
Nézzük a példázat első mondatát:
„Ti vagytok a föld sója.”
Ti, azaz a Jézust hallgató és követő emberek, tehát a keresztények vagytok a föld sója. Ha ez a só – tehát a keresztények, a kereszténység – ízét veszti, akkor nem lesz másra jó, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ezek nagyon komoly és kemény szavak Jézus szájából, melyeknek fényében érdemes kicsit elgondolkodni a világ és a kereszténység viszonyán.
A kereszténység elvetettségét, háttérbe szorítottságát ma a legtöbb keresztény a világ istentelenségének és gonoszságának tulajdonítja. Hiszen maga Jézus mondta:
„Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15,19)
Jézus azonban nem ezt az egy okot említi, és ezt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Mi van, ha a mostani megvetettségünkben vastagon benne van, hogy a kereszténység egyszerűen ízét vesztette a világ számára? Az emberek nem érzik ugyanolyan hasznosnak és szükségesnek, mint a sót, pedig Jézus nem véletlenül használja ezt a hasonlatot. A következmény sem meglepő: a kereszténység megvetettsége, eltaposottsága napi tapasztalata minden hívőnek. Egy ízetlen, semmilyen kereszténység nem is való másra. Kemény ítélet ez, maga Jézus mondja ki, hogy a sótlan kereszténység ezt a sorsot érdemli!
Sokan úgy gondolják, hogy a sótlanság oka, hogy a keresztények nem képviselik elég radikálisan a nézeteiket. Ez is lehet probléma, de a sótlanság a radikalizmussal a legkevésbé sem oldódik meg. Térjünk csak vissza a példázat képéhez. Az ízvesztés valódi oka a (só)tartalom kioldódása. Mit jelent ez a tartalomvesztés a mi esetünkben? Az önmagukat kereszténynek vallók többsége nem ismeri és nem olvassa a Bibliát. Remekül el tudnak vitatkozni a kereszténység társadalmi, politikai, szociális szerepvállalásáról, de fogalmuk sincs a hit misztériumairól.
Sokszor hallott dolog, hogy az ókorban vagy a reformáció idején a piaci kofák is a Szentháromságról vitatkoztak. Igen, akkor a közember is tudta, hogy mi az. Ma tudja? Ma az átlagkeresztény tud róla annyit, hogy akár vitatkozhatna is róla? A hitünk sója, tartalma a Bibliának, a hit misztériumainak az ismerete lenne, ami az emberek számára egy olyan e világon túli dimenziót mutathatna be, és olyan teljesebb életet ajánlhatna, amit ma különféle praktikákban és álvallásokban próbálnak megtalálni. Bevallom, néha azt érzem, hogy Jézusnak a sóról és a lámpásról szóló beszéde nem is példázat, hanem inkább prófécia. Folyt. köv.