Közeledik az újévi fogadalmak ideje. Nézzünk tehát egy igazán komoly célkitűzést a jövő évre, Péter apostol tollából.
„Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem – mivel ő, a Szent hívott el titeket – magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pét 1,14-16)
Rengeteg cél lebeg a szemünk előtt. Az év utolsó napjaiban ezeknek a céloknak az átgondolására a szokásosnál nagyobb hangsúlyt fektetünk. Az új év kezdete mindannyiunkat önkéntelenül is a múlt értékelésére és annak fényében a jövő átgondolására indít. Új terveket, új célokat tűzünk ki magunk elé, amelyeket a jövőben szeretnénk megvalósítani. Sajnos sokszor csalódás követi ezeket az elhatározásokat; mindannyiunkkal megtörtént már, hogy a lelkes fogadkozások csupán megvalósítatlan álmok maradtak. Néhány ilyen csalódás után az ember már óvatosan fogadkozik. Megpróbál a grandiózus tervek helyett kisebb, egyszerűbb célokat kitűzni – talán azokat sikerül megvalósítani.
A hittel kapcsolatban sincs másképp. A probléma akkor kezdődik, amikor a csalódástól való félelem miatt annyit engedünk, hogy céljaink végül jelentőségüket vesztik. A lelki célok ilyen lejjebb adásának az egyik oka sok esetben nem is a gyengeség, hanem az, hogy egyszerűen félreértjük Isten akaratát. Vegyük mindjárt a fenti igében olvasottakat. Ki ne ijedne meg egy ilyen célkitűzéstől? Ki gondolná, hogy ez teljesíthető?
Mielőtt túlságosan reménytelennek gondolnánk a helyzetet, nézzük meg, hogy pontosan mit is ért a Biblia „szent” alatt. A szent szó jelentése a Bibliában nem ugyanaz, mint a hétköznapi használatban. Nem jelent tisztát, bűntelent, hibátlant vagy tökéletest. Jelentése: félretett, elkülönített. Bibliai értelemben ez Isten számára, Isten szolgálatára való elkülönítést jelent. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a szent Istené (ez az egyszerűsítés azonban nem minden esetben helytálló). A szent alkalmak, tárgyak, emberek Isten számára, az Ő szolgálatára félretettek, elkülönítettek. Tehát amikor Isten azt kéri, hogy legyünk szentek, elsősorban azt akarja, hogy legyünk az övéi. Ilyen értelemben a felszentelés, megszentelés sem megtisztítást, hanem az Úr számára való elkülönítést jelent. Az ember oldaláról nézve tehát szent mindaz, amit Istennek ajánlunk fel, legyen szó az ünnepnap megszenteléséről, szent adományokról vagy egyszerűen önmagunkról. Igen, mert az önmagát Istennek átadó, felajánló ember szent. Mindegy, hogy mennyire esendő, mennyire méltatlan, mennyire gyenge, ha az élete Istené, akkor szent.
Mit jelent akkor, hogy Isten szent? Isten önmagáé? Ez persze értelmetlen. Ezért írtam fentebb, hogy ez a bizonyos „Istené” megfogalmazás – bár segít megértetni a lényeget – nem minden esetben helytálló. Nézzük ismét az eredeti jelentést. A világ és Isten viszonyában a világtól való elkülönítettségre utal Isten szentsége, ami kifejezi számunkra, hogy Ő teljesen más. A bűneset óta azonban ennek nem csak pozitív jelentése van (Isten a legfőbb jó), hanem negatív is: korábban Isten egészen közvetlen módon volt jelen a világban és az emberek életében, a bűneset viszont elválasztotta, elkülönítette Isten és az emberek világát.
Ezért volt szükség Jézusra, aki valóságos emberként és valóságos Istenként áldozatával újra összekötötte a két világot. Lehetővé tette, hogy egyikünk számára se legyen elérhetetlen a fenti cél, hiszen Jézus óta bármelyikünk szent, azaz valóban Istené lehet.